25 voltam épp, amikor már sejtettem, hogy valami nincs rendben velem. Az esküvőnk előtt már elhagytam a fogamzásgátlót, amit amúgy is a rendszertelen ciklusom miatt szedtem, de a vérzésem csak-csak nem jött meg. Az akkor legjobbnak tartott kórház igazgatóhoz kezdtem el járni kivizsgálásra, aki így visszagondolva, inkább csak maszatolt de nem kereste a valódi okokat.
Kísérleti nyúlnak éreztem magamat, ilyen gyógyszer, olyan diéta, így a mozgás, mindenféle vérvétel.. én bízva benne mindent megtettem, nem is gondoltam még arra mekkora a baj. Eltelt 1 év és nem változott semmi, leszámítva, hogy az állandó mozgás és szénhidrát-diéta ellenére 20kg híztam, de se válasz, se megoldás, ugyanúgy nem volt menzeszem. Az első pofont ezután kaptam, egy diabetologustol. Az ő szájából hangzott el először a Kaáli Intézet. Sosem hallottam róla korábban, de ott akkor először tapasztaltam meg azt, amit az utunkon azután sajnos még sokszor; a női orvosok a legkegyetlenebbek. Nem ahogy hozzád érnek, hanem ahogy beszélnek veled. Reménykedve, pozitívan mentem minden vizsgálatra, mert úgy éreztem minden válasszal közelebb kerülhetek a megoldáshoz, de az a nő ott akkor összetört.. darabokra.. emberileg alkalmatlannak gondolom a pályára, mindenkinek lehet rossz napja, de ez nem lehet ok a kegyetlenségre. A neves magánintézet várójában megsajnáltak a nővérkék, annyira sírtam, hogy nem tudtam kimenni az utcára.. a nővérek ölelésében kaptam egy nevet, aki végül az egyike lett azon szakembereknek akiknek örökké hálás leszek. Nem tartom magamat sznobnak, sem gazdagnak, nem emiatt hangsúlyoztam a magán és jól menő jelzőket..hanem, hogy tudd..ezek egy ponton túl nem sokat számítanak.
Végre jó kezek közé kerültem, célzott vizsgálatokkal, konkrét válaszokkal, hasznos tanácsokkal. A válaszok felkészületlenül és lesújtóan hamar érkeztek. Korai petefészek kimerülés. A testem nem működik, nem úgy ahogy kellene, nem úgy ahogy szeretném és nem úgy ahogy másoknak. Életem egyik legnehezebb időszaka volt, selejtesnek éreztem magamat. Persze, ilyenkor jelenti be mindenki a környezetedben, hogy várandós. Őszinte leszek, sosem fájt más boldogsága, azt tartom normálisnak, ha egy nő gyermeket szeretne, akkor gyermeke lesz. Az én sikertelenségem, nem mások hibája, és nem is az enyém..(most már látom) Egyetlen egyszer éreztem, hogy az élet igazságtalan.. egy ismerősöm állapotos lett, 120k fölött, egézségtelen ételek, mozgásmentes életvitel és csakúgy pukk..megtörtént. Én ott voltam akkor már lefogyva, diéták, gyógyszerek, teljes életmódváltás után..és semmi. Utáltam magamat amiért akkor azt éreztem. Teljesen bezárkóztam, utáltam a lényemet és minden mást, felmondtam a munkahelyemen és ezzel egyidöben elkezdödött az új letisztázott életem.
Elengedtem mindent, amiröl úgy éreztem nincs helye ebben az új életben. Sosem voltam testileg olyan egézséges, elkezdtem a lelkemet is gyógyítani. Hálás vagyok a családomért és a kineziológusomért, nagyon sokat segítettek, hogy összeszedjem magamat. Végül felocsúdtam az önsajnálatból, családot szerettem volna és elkezdtem utánajárni az örökbefogadásnak. Megdöbbenve kerültünk egy olyan világba, amiről a kívülállók nem is gondolnák, hogy létezik. Nagyon sokan vagyunk akik meddőséggel küzdenek, nagyon-nagyon sokan! És mégis titkolózunk és szégyeljük azt, amiről nem tehetünk. Egy újabb orvosi vizit alkalmával tájékoztattak a DIVF lehetőségekről, pontosabban a magyarországi lehetetlenségről és a külföldi intézetekről. Végül brnoi ajánlásokat kaptunk, és nagy szerencsénkre egy hónappal később már nyílt napon voltunk az intézetben.
Hirtelen minden olyan kerek lett, megláttam a lehetőset hogy talán anya lehetek, úgy hogy átélhetem a várandósságot. Ez a gondolat mindent megért! Nem érdekelt, hogy nem lesz belőle “kicsi én”..én nem osztódni akartam..hanem a gyermeket! Persze a tündérmesék sem potyognak az égből csak úgy. A méhem elfelejtett működni, így az első beültetésre is több mint fél évet vártunk, ciklusról ciklusra csalódottabban és türelmetlenebbül. Rengeteg hormont kellett szednem, de végül kitűztük az időpontot. Az előtte lévő napokban izgatottan telefonáltunk, hogy vannak a kis lombiklakók. 2-en döntöttek úgy, hogy megadják nekünk az esélyt az álmainkra.
Kiutaztunk az első beültetésre, meglepően “nagyüzemi” volt a rendszer, mintha a fogorvoshoz vártunk volna, olyan sokan voltak. Az arcokon rengeteg fájdalom tükröződött de még annál is több remény! Nagyon izgultam és nagyon féltem, az ember lánya annyit mutogatja magát ilyen helyzetben, hogy már nem is érdekli, hányan látják egyszerre meztelenül. A férjem szavai égnek bennem a mai napig: "ez a kitárulkozások napja lesz". Semmi rémisztő nem történt, egy sima nőgyógyászati ellenőrzés is hasonlóan zajlik. Remegve vártam, hogy elteljen a 2 hét és csinálhassam végre a tesztet. Persze, nem tudtam kivárni és pár nappal korábban megcsináltam...-pozitív- nem hittem hogy ezt láthatom valaha az elmúlt évek után. Elküldtek egy vérvizsgálatra is pár nappal késöbb, aminek az eredménye sokként ért, kémiai terhesség jött létre, de ő nem fejlődött már. Ő akkor úgy döntött, nem fog megérkezni hozzánk. Nem ismertem a gyászt korábban úgy igazán..de akkor igazán megmart. A mennyből a pokolba rántott és megmutatta, hogy milyen végtelenül kiszolgáltatottnak lenni..pedig csak pár napot hagyott, hogy elhiggyem..van esély! 4 hónap telt el és készen álltam kívül-belül arra, hogy sikerüljön! Az orvosaim nem így látták, napról napra csúsztatták a beültetés napját, mert az eredmények nem voltak kielégítőek a beültetéshez. Annyi hormont kaptam, hogy vérhigítót kellett már szúrnom, persze ez mind nem számít, ha azt mondják ez kell, akkor ezt csinálom. 2 hetet tolódott így, mire elégedettek voltak mindennel, utaztunk..a szülinapom reggelén kiutaztunk..
29évvel korábban gyermekként, majd aznap anyaként újjászülettem.
Más érzés volt az egész procedúra, pedig minden ugyanúgy történt. Hiszem, hogy az út ami vezetett idáig, mind okkal történt, aznap más ember lettem. Minden keserűség szertefoszlott a pozitív tesztnél (majd az azt követő 15 másiknál is) minden korábbi kérdésem érdektelenné vált, a fájdalmak elhomályosodtak amikor az első szívhangot hallottam. A rendelőt, ahonnan korábban csak zokogva jöttünk ki, akkor örömkönnyekben úszva hagytuk el.
Egy beteges, de annál csodásabb 9 hónap után, feküdt rajtam és nem hittem el, hogy sikerült. Minden nap csodálom, hogy milyen gyönyörű, milyen jó baba. Mosolyt csal az arcomra, amikor felfedezem az arcán az apukája vonásait, de minden amit tud, amit csinál, ahogy reagál..az mind a miénk.. kettőnkké. Ő az én gyermekem, a mi harcunk eredménye, nem azért született mert képesek voltunk rá, hanem azért mert akartuk, igazán akartuk, ő a szívemben fogant.
Az orvostudomány egyik legnagyobb csodája, sajnálom hogy itthon ez ennyire korlátozott, hogy szinte alig ismert. Pedig ez egy esély, megtapasztalni és megélni azt ami nem adatott meg. A meddőséggel együtt élni nagyon nehéz, nekem "csak" 5 évet kellett harcolnom és együtt élnem a helyzettel. A környezeted reakció, aki tudja azért fura, aki nem tudja az meg legtöbbször bántóan idegesítő. Mint egy mocskos kis titok felemészt. Elmondhatatlanul szerencsés vagyok és hálás, amiért olyan emberek vesznek körül, akikből erőt meríthettem, leginkább az édesanyámból. Nagyon sokat tanultam magamról, felértékelődtek a dolgok és tényleg úgy hiszem, hogy minden megélt érzés hozzátett ahhoz, hogy jobb anyukája lehessek a Csodámnak.
Köszönöm, hogy megoszthattam!
