Ritának már első pillanattól, amikor kiderült, hogy gond lehet a gyermekvállalással, volt A, B és C terve: menetelt előre, mindent kipróbált, rajta nem múlt a siker. A D terv volt az utolsó. D mint Donor. Ezért azt tanácsolja a döntés előtt állóknak, hogy fogják fel lehetőségnek ezt az opciót és ne ragaszkodjanak a genetikához, mert nem azon múlik a boldogság.
A “D terv” – D, mint donor
Későbbi férjem 41 éves volt én 26, amikor szűrővizsgálat során kiderült, hogy herevisszér gyulladása van, így az andrológus “nemzőképtelen” diagnózissal küldte haza. Nőnap volt, ma is pontosan emlékszem, mi, hogy történt aznap, ugyanis a diagnózis tudatában nem védekeztünk. Hát két hét múlva pozitívat teszteltem.
Mivel egy hónap sem telt el,hogy egy táska ruhával új életet kezdett velem, rendezetlen családi élettel, ráadásul még azt sem tudtuk, hogyan fog alakulni a kapcsolatunk, a felelősségtudat azt diktálta, hogy túl korai, nem tartjuk meg a kisbabát.
A terhességmegszakítást végző orvos mindenáron le akart beszélni: azzal érvelt, hogy fiatal vagyok, van társam, rendezett anyagiakkal és gondoljam át, mert eltelik pár év és sírva megyek vissza milliókat fizetve, hogy lehessen gyermekem. Sajnos igaza volt, de ezt csak később értettem meg.
A kapcsolatunk viszont, a rengeteg nehézség ellenére megmaradt, kitartottunk egymás mellett és újraépítettük az életünk. Összeházasodtunk és elkezdődött a családtervezés. Egy év házasság után, 33 évesen azonban azzal szembesültem, hogy ezúttal nem jön a baba, úgy, mint amikor nem terveztük. Meddőségi szakemberhez fordultam, aki megcsinálta az első hormonvizsgálatot. Ennek a diagnózisa korai petefészek kimerülés (POF) volt.
Az orvos szemrebbenés nélkül mondta ki, hogy nem lehet gyermekem, sem inszeminációval sem lombikkal, mondván, hogy hormonálisan 45-50 éves nőnek felelek meg. Még annyi lélekjelenlétem volt, hogy érdeklődjek, mivel lehetne javítani az állapotomon, erre azt a választ kaptam csak örökbefogadással vagy donorpetesejtes lombikkal van esélyem családot alapítani.
Egy ilyen hidegvérű, “nullempátiás” kommunikáció után csoda hogy nem ugrottam az első autó elé, ahogy kijöttem a rendelőből.
Eszeveszetten kerestem a megoldást, mert nem hittem el hogy ez valóban így van. Egy hónap múlva az interneten rátaláltam egy csoportra, a tagok hasonló cipőben jártak. Lesújtó volt olvasni, hogy ez a betegség valóban létezik, nem félreértés, sőt jóval fiatalabb nőket is érint. Rengeteg jó tanácsot kaptam, és lelki támaszt, így felvettem én is a harcot és rá egy hónapra már az egyik legnagyobb állami meddőségi centrumban voltam. Átugorva a hosszú várólistát, 2017 januárjában, 34 évesen megvolt az első lombik kezelés időpontja. Közben szedtem a vitaminokat és ásványi anyagokat, mindent kipróbáltam, eredményeim javultak. Férjemet is tömtem vitaminokkal, nála is jelentős javulás mutatkozott, normál spermiogram eredménnyel.
Az első hormonkezelésből lett három tüsző, de rossz volt az időzítés, hamarabb repedtek, így csak egyet tudott az orvos leszívni, amiben nem volt petesejt. Inszeminációt végeztek, de sikertelenül. Ezután a férjem önként vállalta a herevisszér műtétet, nehogy ezen múljon (bár már egyszer megcáfolta az orvostudományt) és ő továbbra is hitt a spontán teherbeesésben.
A második lombikot 2017 novemberében hormonkezelés nélkül kértem; két tüszőből egy petesejt lett és szép embrió, de nem indult el. Ekkor intézményen belül orvost váltottam, azonban a harmadik lombik 2018 márciusában elmaradt, mert rossz eredményeim lettek. Kaptam még egy esélyt következő ciklusban, ezúttal újra hormonkezeléssel.
Lett három petesejt, de egyik sem termékenyült meg. Ezért nagyon gyanús lett nekem, hogy lehet, a férfi oldalon mégis van valami rejtett baj, és a vizsgálatok ezt be is igazolták. Ha ezt hamarabb tudjuk, akkor alkalmazhatták volna a spermiumokat előszelektáló eljárást (PICSI), így viszont fölöslegesen nyúztak engem, utolsó tartalékaimat is kimerítve.
Ekkor hoztuk meg a végleges döntést, hogy tovább nem húzzuk az időt, ilyen felületes orvosokkal, eladtunk egy örökséget és befizettük az előleget az egyik cseh klinikán donorpetesejtes lombik kezelésre. A gondolatot addigra már elfogadtuk: a férjem minden lehetőségre nyitott volt, nekem pedig az volt a fontos, hogy kihordhassam a babát, megéljem a terhességet.
A döntés meghozatalában nagyon sokat segítettek a facebookos csoport tagjai, akik addigra a mindennapi életem részévé váltak, együtt sírtunk, nevettünk, még a férjem sem tudott annyi lelki erőt belém önteni, mint ők. Közülük többen is belevágtak a donorpetesejtes lombikba sikerrel, így láthattam az így született babákat, és számomra is beigazolódott, hogy 9 hónap az anyaméhben nem tűnik el nyomtalanul, némelyik baba kiköpött anyukája.
2018 októberében egy embriót ültettek be és további ötöt fagyasztottak le. Rá két napra, a lakásunkhoz közeli erdőben sétáltam életemben először, amikor az avarban találtam egy eldobott pozitív terhességi tesztet. Jelnek vettem, bár első pillanattól teljes meggyőződéssel vágtam bele a donorozásba. A legfontosabb számomra az volt, hogy a férfit akit szeretek, viszontlássam a gyermekemben. Sikerülnie kellett, mert éreztem, hogy nincs több erőm harcolni, a házasságunk is nagyon megérezte a kezelésekkel járó stresszt, anyagi téren is mindent feltettünk egy lapra. Ha nem sikerül, újraterveztük volna az életünket gyermek nélkül.
12 hétig nem mertem elhinni, hogy sikerült. Amikor megláttam a babát a genetikai ultrahangon, olyan zokogásban tört ki belőlem a feszültség, hogy meg kellett állni a vizsgálattal, amíg lenyugszom.
Akkor láttam, hogy a baba könyöke pont olyan különlegesen hegyes mint az apjáé: a Mi gyerekünk! Már annyira a “Mi gyerekünk”, hogy szerintem el sem tudnám szólni magam, hogy harmadik fél és orvostudomány van a történetben, mert el is felejtettem.
28800 perc múlva betöltöm terhességem negyvenedik hetét!
És a tanulság? Nekem első pillanattól volt A, B és C tervem: meneteltem előre, mindent kipróbáltam, rajtam nem múlott. A D terv volt az utolsó, D mint donor. Azt tanácsolom azoknak, akik még döntés előtt állnak, hogy fogják fel lehetőségnek ezt az opciót és ne ragaszkodjanak a genetikához, hisz nem azon múlik a boldogság.
