Mindig is tudtam, hogy szeretnék gyereket, hiszen imádom őket és sokak szerint ők is engem. Ezért is lettem óvónő. Több hosszabb párkapcsolat után azonban továbbra is gyerekek között, mégis saját gyermek nélkül teltek az évek, és én pontosan tudtam, hogy mit takar az a kifejezés, hogy “ketyeg a biológiai óra”. A "nagy Ő" végül szerencsére megtalált, de a családalapítás évekig reménytelennek tűnt. Aztán a sors keze mégis segített rajtunk...
Fruzsi vagyok, 41 éves. Mindig is tudtam, hogy szeretnék gyereket, hiszen imádom őket és sokak szerint ők is engem. Ezért is végeztem el az ELTE óvópedagógia szakát és dolgozom óvónőként. Gyerekek között, mégis saját gyermek nélkül teltek az évek, és én pontosan tudtam, hogy mit takar az a kifejezés, hogy “ketyeg a biológiai óra”. 35 éves korom előtt több hosszú párkapcsolatom is volt (4-5 évesek), de egyiknél sem éreztem úgy, hogy most kellene gyereket szülnöm.
Aztán sokáig nem volt senki, majd végre megérkezett a “nagy Ő”, akivel jól éreztem magam. Még csak pár hónapja voltunk együtt, amikor nem jött meg időre a menstruációm, ahogy szokott. Őszintén örültünk neki, hisz mindketten benne voltunk a korban és vágytunk a családra, de én eléggé meg is ijedtem, mert olyan előre tervezgetős ember vagyok, aki nem szereti a váratlan dolgokat. Sajnos azonban nem a babavárásra, hanem egészen másra kellett felkészülnöm a következő időszakban.
Sorra, több hónapon keresztül nagyon erős menstruációk gyötörtek, ömlött belőlem a vér, ami miatt a nőgyógyászom “gyógyküretet” javasolt. A szövettan nem mutatott semmit, ezért hormont nézetett a menstruáció harmadik napján vett vérből. Ami ebből derült ki, még a legrosszabb gondolataimban sem fordult meg: “Önnek nem lehet természetes úton gyereke” - így hangzott az orvosi verdikt. Ültem a rendelőben és nem fogtam fel. Aztán jött a sokk, a bőgőroham: nem tudtam abbahagyni a sírást. Először anyukámnak mondtam el zokogva, hogy mi történt, a párommal csak később tudtam beszélni erről.
Az orvos azt mondta, hogy minél korábban keressünk fel egy meddőségi központot, és mintegy 3 hónap múlva kaptunk is időpontot. Addig annyira egyedül voltunk a fájdalmunkkal, hogy nem is akartunk hinni a szemünknek, mennyi sorstárs, milyen rengeteg pár volt rajtunk kívül a rendelőben. Több hónapnyi vizsgálat után végre elindult az államilag támogatott lombikprogramunk, de persze rengeteg kiadásunk volt így is: már az első gyógyszereim több, mint 100 ezer forintba kerültek. Így a spórolt pénzünket - amit a lakás bővítésére szántunk, hogy kényelmesen elférjünk, ha jön a baba - a lombikra költöttük és reménykedtünk.
Az elején még úgy tűnt, 5-6 tüsző lesz, a petesejt leszívás napján azonban már csak 3-4 megfelelő volt, de csak egyben volt petesejt. A biológus doktornő azzal biztatott, hogy 1 gyerekhez 1 sejt kell, csak sikerüljön a megtermékenyítés. Idegölő volt várni, de jött a telefon, hogy sikerült. A fantasztikus érzést azonban a beültetés utáni második héten óriási szomorúság váltotta fel: nem sikerült. Azon gondolkodtam mit ronthattam el, hiszen mindent betartottam, feküdtem, csak WC-re és zuhanyozni keltem fel. Miért nem sikerült? Mi lehetett a baj? Erre azonban nem volt válasz.
Az orvosom viszont már csak 1-2 százalék esélyt adott a további lombikok sikeréhez, így elmentem még két másik orvoshoz, hogy szakvéleményt kérjek. Mindketten korai petefészek kimerülést állapítottak meg.
És itt lenne vége az én történetemnek, ha a sors nem segít. De segített: egy véletlen folytán megismertem egy lányt, akinek akkor született a kislánya petesejtdonoros beültetéssel. Ezt nem Magyarországon végezték, mert ahogyan nekem sem, úgy neki sem volt 35 év alatti rokona, aki adhatott volna petesejtet.
Rajta keresztül kapcsolatba kerültem a donoros közösséggel, egyre több hasonló helyzetben lévő sorstársat ismertem meg hála az internetnek, de személyes találkozókra is elmentem, ahol rengeteg segítséget kaptam. Láttam az így született “csodababákat” és csak reménykedtem benne, hogy nekem is sikerül egyszer. A párom mindenben támogatott, sokszor ő tartotta bennem a lelket, amikor padlón voltam. Végül úgy döntöttünk, hogy nincs mire várnunk, belevágunk: felvettük a kapcsolatot a külföldi klinikával, és hamarosan eljött a nagy nap az utazásra is. Úgy tűnt, hogy minden rendben, de az első beültetés valamiért megint nem sikerült.
Összeomlottam lelkileg, de a közösség és az a tudat, hogy van még kettő “fagyibabánk” új erőt adott.
A párom nagy eltökélt volt a sikertelen kísérlet után: azt mondta, most üljünk autóba és induljunk újra. Persze ez nem volt olyan egyszerű: 3 hónap és újabb gyógyszerek után újra kiutaztunk.
A beültetés utáni két hét éveknek tűnt, aztán a 14. napon megcsináltattuk a vérvételt és már csak a délutánt kellett kivárni, hogy telefonálhassunk. Amikor kimondták a pozitív eredményt, nem akartam elhinni. Háromszor visszahívtam őket, hogy biztos az én eredményem olvasták-e be, nem keverték-e esetleg össze máséval. A terhesség nem volt egyszerű, de a 38. hétre megszületett a kislányunk, Vica.
Három évet vártunk rá, de minden pillanat megérte! Azóta szépen növöget, gagyarászik, nevetgél és persze Ő a legszebb legokosabb kislány a világon. A mi csodababánk!
