Judit tizennyolc évesen szembesült azzal, hogy “soha nem lehet gyermeke”, amikor leukémiás megbetegedése miatt megkezdték a csontvelőátültetést megelőző kemoterápiás kezelését.
Húsz év kellett ahhoz, hogy ez az "ítélet" semmis legyen, és ma boldog édesanyaként segíthessen minden sorstársnak, akinek - hozzá hasonlóan - csak a petesejtdonáció jelent megoldást a meddőségre.
Utólag visszagondolva, a meddőséget illetően szerencsés is voltam, meg nem is.
Tizennyolc évesen tudtam meg, hogy “soha nem lehet gyermekem”, amikor megkezdték a csontvelőátültetésemet megelőző nagyon komoly kemoterápiás kezelést. Az ok: leukémia, mely egy másfél évig tartó kemó, majd tünetmentes időszak után azonban újra előjött, és a dokim már biztosra akart menni, így a legerősebb dózist kaptam.
Ezután gyakorlatilag nem maradt petesejtem. Az AMH-szintem 0 volt (az alacsony anti-Müllerian hormon szint a petefészek kimerülésére utal), megkezdtük a hormonpótló terápiát Triaklimmal - mindez húsz évesen.
Ennek a szó szerint korai petefészek kimerülésnek voltak előnyei: még a pályaválasztás előtt világossá vált, hogy a karrierbe kell menekülnöm, ami sikerült és imádtam is dolgozni. Tudtam, hogy a párválasztás iszonyú nehéz lesz egy ilyen “cégérrel” a nyakamban - ez is beigazolódott, többen is elhagytak emiatt. De ezekre előre, nagyon fiatalon fel tudtam készülni és berendezkedtem egy roppant színes, teljes életre, amit boldogan éltem. De persze tragikus is volt ez egyben: főleg nekem, aki egész gyerekkorában a “mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre csak annyit válaszolt, hogy “babás anyuka”. Nem vettem komolyan a kapcsolatokat, alulértékeltem magam és boldogan meghúzódtam olyan férfiak mellett, akiknél bármi okból szóba se jöhetett a gyerek - mert már van neki kettő, mert idős, mert túl fiatal, mert beszámíthatatlan.
Aztán váratlanul jött egy akkora nagy Ő, hogy én évekig el sem hittem. Már az elején elmondtam neki, hogy nekem nem lehet gyerekem, hogy “ez egy elcseszett helyzet” és hogy én nem fogom magam senkire ráerőltetni. Aztán mégis együttélés lett ebből a kis beszélgetésből.
Ezt követően még évek teltek el, amikor egy rutin kivizsgáláskor a nőgyógyászom javasolta, hogy menjek el Ausztriába Zech professzorhoz, mert létezik egy eljárás (IVM), amely során lényegében lombikban érlelnek tüszőből petesejtet. (Annyit elárulok, hogy Zech professzor páros lábbal rúgott ki ezzel az ötletemmel, de mindezt azért megelőzte egy 120 ezer forintos vizsgálat, ami közben elájultam a fájdalomtól. Azzal küldött haza, hogy számomra az egyetlen megoldás a donorpetesejt.)
Itthon az út előtt annyit mondtam, hogy el kell utaznom egy reprodukciós konzultáció miatt két napra. Mondta, persze, jön ő is. Én annyira nem gondoltam arra, hogy ebben partner lenne, hogy mikor megérkeztünk, be se akartam hívni a klinikára és a konzultációra sem. Elcsodálkoztam, hogy elcsodálkozott! Én azt hittem, csak kirándulni jött velem. És a hazaúton tett rá pár utalást, hogy majd jövőre én már így pihenek, meg úgy nem csinálhatok ezt-azt, de még ekkor sem mertem elhinni, hogy tényleg azt hallom, amit hallok. A párom benne volt ebben az egészben, akaratom (az őt megkímélni akarásom) ellenére.
Innentől csak sodortak az események. A legnehezebb mégis az volt, hogy el kellett szánni magam. 36 évesen, közel húsz év “kényelmessé vált” reménytelenség után meg kellett próbálnom megtanulni reménykedni, elfogadni, hogy ez a végén még nagyobb kudarccal járhat, sőt, speciális helyzetem miatt az életembe is kerülhet. De rájöttem, hogy nem tudnék úgy élni később, hogy nem tettem meg mindent - akár az életem árán is - egy gyermekért.
Két kemény év következett: az összes létező magyar, angol és német szakirodalom elolvasásával, klinika kereséssel, Google fordítóba másolgatott cseh mondatokkal, melyeket a cseh fórumokon találtam. Végül pedig a cseh klinika épülete és a falak színe alapján meghoztam a döntést :))) mert annyira egyformák (egyformán jók) minden szakmai tekintetben.
Körülbelül húsz orvos kísérte figyelemmel a felkészülésemet, de a főszereplők a haematologusom, az endokrinológus doktornőm és Vass Zoltán doktor, meddőségi specialista, szülész-nőgyógyász voltak, valamint Silhavy Mihály professzor a SOTE I.-es klinikán, ahol végül egy makkegészséges kislányt szültem 2017. őszén, 38 évesen.
Én két évet és milliós összegeket vesztegettem el azzal, hogy sokáig a sötétben tapogatózva kerestem a megoldást.
Amikor teherbe estem (második, fagyasztott embriónk tapadt meg), sorstársakra leltem a donoros és lombikos facebook-csoportokban, közülük igaz barátokra tettem szert. Azóta tudatosan törekszem széleskörű kapcsolatokat fenntartani donoros családokkal - meglepően sokan vagyunk ám! - és mindenkit arra bíztatok, hogy keressük egymást, spóroljatok magatoknak időt és pénzt, mert rengeteg tapasztalatot tudunk átadni egymásnak.
Hatalmas döntés donorpetesejtes babát tervezni, hatalmas aggódás előzi meg. Nálam lelkifurdalás is van a kislányommal kapcsolatban: mit fog ehhez szólni, mit fognak róla mondani... és én csak remélni tudom, hogy egyszer ő is úgy érzi majd, hogy megérte ez az egész.
Mindenkiben megfogalmazódnak kételyek és félelmek: milyen lesz, hasonlít-e majd, buta lesz-e, ép lesz-e... ezeket a gondolatokat se szégyelljétek, ez kikerülhetetlen.
És elmondom meddig tart: addig a másodpercig, amíg “meg nem kapod”, és meg nem mutatják a monitoron azt az észre sem vehető pöttyöt, hogy “ott van”. Attól a pillanattól nincs donor, nincs gondolkodás, nincs vergődés - onnantól minden idegszálunkkal a BABÁNK, a saját kicsi babánk fejlődésére koncentrálunk.
Lehet-e ugyanúgy szeretni?
Szerintem nem. Egész más érzések is fűszerezik az alapból mérhetetlen és addig nem tapasztalt imádatot. Az egyik plusz érzés számomra az az aggodalom, hogy neki mindez, a saját fogantatásának története, hogyan fog lecsapódni a lelkében - mi mindenképp nyíltan kezeljük a témát. Erre is nagyon jó a donoros anyukák közössége, mert a gyerekeink a jövőben is találkoznak és egymással is megoszthatják a gondolataikat.
A másik pedig az a pikáns gyönyörű érzés, hogy egy kis “idegen” lélek megtisztelt bennünket azzal, hogy a “miénk” lesz, és ott bent abban az első pár napban, amikor mi remegve nyúlkálunk a terhességi teszthez, egy “jó ez itt, maradok” gondolattal tényleg megmarad, és fogalma nincs, hogy mekkora áldást jelent valaki, valakik számára.
Drága cseh donorlány, hálásan köszönjük!
Gyönyörű, okos kislányunk lett, imába foglalom a neved, bármi is legyen az!
