Ez az írás azoknak a lányoknak, nőknek, anyukáknak szól, akik elég önzetlenek, bátrak és mélyérzésűek ahhoz, hogy a „testükön keresztül” segítsenek más nőket életük nagy csodájához. Azoknak, akik hosszú évek kitartó, ám sokszor kétségbeesett próbálkozásai során sem tudnak saját petesejttel, vagy annak híján teherbe esni.
Segítenek, pedig minden bizonnyal fogalmuk sincs, hogy milyen érzés az orvossal szemben ülni az asztalnál, miközben közli a megsemmisítő diagnózist. Ahogy ég az arcodon a ki sem osztott POFon. Sétálni hazafelé, miközben potyognak a könnyeid és úgy érzed, vége a világnak. Az évek során keresni, kutatni a megoldást, megmászni minden létrafokot, visszaesni és újramászni. Amikor magad is érzed, hogy hiábavaló minden próbálkozás, mégis reménykedsz az utolsó utáni pillanatig. Amikor a barátaid, a családod boldogan várják a babájukat, de már nem tudsz őszintén velük örülni, és még utálod is magad, mert ezt érzed.
Átélni közben, hogy a férfi, akit a gyermeked apukájának választottál tűzön-vízen át fogja a kezed és bárhogy lesz, el nem engedi. Hogy Anyukád bújja a netet, míg meg nem találja számodra a megoldást. És akkor valahol egy olyan lány, mint te, már arra készül, hogy megossza veled a világ csodáját.
A szívedbe újabb reménysugár költözik és valahogy most érzed, hogy sikerülni fog. A férjed kezét fogva boldog mosollyal az arcodon lépdelsz a klinikához vezető úton és érzed, hogy hamarosan már hármasban fogtok kijönni onnan, hogy aztán a következő két hétben a férjed és Anyukád boldog reménységtől csillogó szemében lásd tükröződni a sajátodat. Majd a 14. napon, ami hosszabbnak tűnik, mint az előző 13 együttvéve volt, leolvashasd a valahavolt leggyönyörűbb 4 számjegyű értéket a papírodról.
Segítenek, pedig minden bizonnyal fogalmuk sincs, hogy milyen érzés a papírral a kezedben hazafelé sétálni, miközben potyognak a könnyeid és úgy érzed, mégiscsak van értelme a világnak, sőt most kezdődik csak el.
Szóljon ez az írás nekik. Tudják meg, hogy hálás szívvel gondolunk rájuk.
