Lehet-e valaki elkésve az Anyasággal? Lehet-e későn vállalni gyereket? Pláne úgy, hogy még ideje is volt rá, hogy gyermeke legyen a szerelmétől. De számol-e a külvilág azzal, hogy ez nem szimpla kívánságműsor és lehetnek saját döntések és egészségügyi problémák is a gyerekvállalás tekintetében. Nem beszélve arról, hogy a donorpetesejtes gyermekvállalás nem mindig önmagától értetődő választás, ennek is meg kell érnie és a boldogság beteljesüléséig sok hullámvölgyet kell megmászni.
A későn jött anyaság boldogsága
Laura vagyok és 41 évesen lettem anya. Persze gyerekkoromban nem így képzeltem el, hiszen anyáink a 20-as éveikben szültek és az már különleges esetnek számított, ha valakivel ez 30 felett történt, beszéltek is nem keveset róla. De persze azok más idők voltak, akkor még csak hébe-hóba fordult elő az családban vagy az ismeretségi körben egy-egy gyermektelen nő, nem voltak annyian mint manapság.
Valahogy mindig éreztem, hogy ez nekem nem lesz egyszerű. Nem azért, mert voltak erre utaló jelek, hiszen megjött 12 évesen a menstruációm, nagy lány lettem és naivan azt gondoltam, hogy akkor édesanya is leszek és minden rendben van. Pedig ez korántsem jelenti azt. A nőgyógyászok többsége sajnos nem vizsgálja ki a fiatal lányokat, amikor elkezdenek szexuális életet élni, hanem rögtön felírja a fogamzásgátlót, amit aztán folyamatosan szednek 5 vagy akár 10 évig. Még a hormonokat sem nézik meg, ami utólag belegondolva hatalmas hiba. Ha végeznének egy komplett kivizsgálást, akkor még ilyen fiatal korban kiderülhetne, hogy érdemes -e várni a családalapítással vagy sem. Utólag visszagondolva, nagyon sajnálom, hogy nem egy lelkiismeretes orvoshoz kerültem. Persze az is igaz, hogy amíg nem történik meg veled, addig azt hiszed, te más vagy mint a többi, nem fogadod be a tanácsokat, csak akkor, amikor már érzed, hogy baj van.
A férjemmel viszonylag hamar egymásra találtunk, már 20 évesen. Igyekeztem nem elkövetni az anyám hibáját, aki 18 évesen ment férjhez, engem pedig 22 évesen szült egy rossz házasságba, csak azért, hogy otthonról elmeneküljön. Szóval a gyerek és a házasság nem volt téma nálunk, hiába is bombázott a környezetünk. Egy munkahelyváltás és hosszabb külföldi tartózkodás után érett meg bennem 33 évesen, hogy most már tényleg bele kell húznunk, mert kifutunk az időből. 2 évet elvesztegettünk egy nőgyógyásznál, aki nem küldött meddőségi szakemberhez, csak bíztatott, hogy minden ok és próbálkozzunk meg hőmérőzzünk. Bár csinált pár vizsgálatot, hormonsort, illetve felismerte, hogy magas a prolaktin szintem, de nem érezte, hogy ő nekem már nem tud segíteni, el kellene küldenie egy szakemberhez.
Így 2014-ben egy hosszabb utazás után magam mentem el egy meddőségi specialistához, aki a 0,2-es AMH-ra azonnal megmondta (aminek a vizsgálatát természetesen ő kérte először), hogy az egyetlen esélyem a donor petesejt lehet. Egészen eddig a pontig bíztam az orvosokban, nem végeztem kutatásokat az interneten - azt gondoltam, hogy ez mégis egy szakma, amihez nem kevés tanulás és tapasztalat kell. De ezek után elérkezettnek láttam az időt, hogy beleássam magam ebbe a problémába, mert nagyon el voltam keseredve, úgy éreztem totál kihúzták a szőnyeget alólam. Sajnos azonban az összefüggések felismeréséhez, még több időnek kellett eltelnie, amikor is rátaláltam egy blogra és azon keresztül pedig egy támogató online csoportra.
Addig viszont megjártam két meddőségi központot, államit és fizetőst, volt 4 lombikon, amiből az utolsó kettő már a beültetésig sem jutott és a végén teljesen kimerültek a petefészkeim. Amikor a tervezett 5. lombik előtt nem szóltak, hogy „elszállt”, vagyis rohamos növekedésnek indult az FSH-m, már késő volt. Tudtam, hogy nincs tovább, véget ért a próbálkozások időszaka. Bár bíztattak alternatív módszerekkel, vitaminnal, tornával, amit persze ki is próbáltam, de két lábbal a földön járó énem tudta, hogy nagyon kicsi esélyem van, hogy a csoda velem is megtörténjen és a saját petesejtemből legyen gyermekünk.
Természetesen ezt feldolgozni idő kellett, mert azt éreztem magam, hogy selejt vagyok, akinek még egy egészséges petesejtje sincs és biztos az én hibám, hogy nem figyeltem magamra, amiért meddő letten. Miután megbékéltem vele, hogy nem én vagyok a felelős, és hogy ettől még teljes életet tudok élni és gyerekem is lehet, elindultunk ebbe az irányba, hogy végre igazi család legyünk. A csoportban lévő sok pozitív példa hatására rávettem a páromat, -aki eddig csak követett az úton-, hogy ő is ássa bele magát és mondja el a véleményét, együtt döntsünk, mert ez komoly felelősséggel jár. Így a csoport támogatását élvezve és korábbi tapasztalatokat begyűjtve elindultunk Brnóba, mert Magyarországon adományozó donor hiányában nem lett volna erre lehetőségünk.
A cseheknél is két próbálkozásunk volt, sajnos az elsőnél nem tudtak fagyasztani sem, mert nem élték túl az embriók a 6. napot annak ellenére, hogy a donortól nagyon sok petesejtet tudtak leszívni. Persze így a beültetett egyetlen embrió sem tapadt meg, és kezdhettük újra az egészet, mely nem kevés anyagi áldozattal járt. De akkor már láttuk az alagút végét és reméltük, hogy célba érünk.
2018 szeptemberében pedig, kb. 7 év küzdelem után, megtapadt egy kis embrió, aki több mint 9 hónap problémamentes terhesség után nyáron megszületett és itt szuszog boldogan mellettünk. Leírhatatlan az örömünk és el sem hisszük, hogy a nehézségek és a megpróbáltatások időszaka most lezárult, hogy egy másik, nem kevésbé aggódós korszak vegye kezdetét.
